Hasznos segítség.

Vagy két tucatnyi zenekarban megfordultam és road, technikus még sosem voltam...

Elsőre egészen más világnak tűnhet.  Azonosnak, mégis másnak.  Talán „oly távol vagy tőlem és mégis közel” érzés is motoszkált. Fent lenni a színpadon, mindenhez nagyon-nagyon közel és nem zenélni. Felpakolás, összeszerelés, beállás, koncert, pakolás. Minden ugyanaz. De muzsikálás helyett hátulról figyelni az artistákat, rutinosnak vélt rutintalan mozdulatokkal segíteni, tenni amit kell.

Ha zenész vagy, azt gondolod ez smafu (pakolsz te is eleget), mert zenész lévén tudod mire lehet szüksége egy kollégának, de amint zenészként road státuszba kerülsz majd rájössz: valójában magában forgó fogaskerék vagy, csak a saját ritmusodat és szükségleteidet ismered, és az az alázat, amiről régebben pontosan érezted, tudtad, hogy mi, már csupán kiüresedett szó. Amikor rádöbbensz erre, akkor ismét megtanulod. A szó visszanyeri régi értelmét. Onnantól nem ciki a munkád. Jöhet a kaming aut: Road vagy!
A roadolás szellemi kondicionáló tevékenység - lehetne -, zenészeknek. Javallott akut kivagyiság helyre tevésére, a dolgok helyén kezelésére, a zene új, addig még nem látott oldaláról való megközelítésére. Zeneiskolai tananyagnak kell(ene) lennie. Technikai, világnézeti okokból egyaránt.
A road nem az utolsó ember a produkcióban! A munkája gördülékennyé, egyszerűbbé teszi az előadó színpadi tevékenységét. A profi előadás egyik nélkülözhetetlen eleme, mivel a professzionalitás titka a feladatok fel- és szétosztása, és ezzel a figyelem egy pontba koncentrálása.
Ezt tanultam. Közben néhány hét alatt gazdagabb lettem több ezer kilométerrel, több baráttal, rengeteg felejthetetlen élménnyel, álomkoncertekkel. Megtanultam, hogy a jó produkció olyan, mint egy család.
Ricse, Ricse, Beatrice!

Hó-rukk!