Évekkel ezelőtt az egyik tanárom érdekes történetet mesélt. A sztori megváltoztatta a zenéhez való viszonyomat, és mivel a világ sok egyéb dolgára is érvényesnek tekinthető, ezért a világszemléletemet is befolyásolta. Akkor nem volt címe az elbeszélésének. Ha mégis elnevezte volna az Öreg, tudom ugyanezt kapta volna. A piramis.
"Békebeli" hangszedő, még Amerikából
A Tanár Úrnak megvolt és szerencsére még meg is van az a képessége, hogy nem elsősorban ujjgyakorlatokkal fejlesztett, hanem egy-egy jól irányzott szótaslival. Mondatai, kérdései a mai napig bevillannak. A régi vágású tanárok jellemzői mind igazak rá, csak a köntöse modernebb.
Az azóta máshol is felfedezett fáma butácskának is tekinthető. A nagyobb dolgok leírva általában mind így hatnak.
A zene mint piramis.
A piramis alsó és egyben legvastagabb szelete foglalja magába az ütemek kettes és négyes felosztását. Ez azt jelenti, hogy az emberek legnagyobb része - legyen az zenész, vagy hallgató -, ezt képes "csak" befogadni, felfogni, feldolgozni és élvezni. Felette, már szükebb réteg, a nyolcadokat, a felette lévő még szűkebb réteg a még kisebb részekre és más módon osztott ütemeket képes agykonverterével önmaga számára élvezhető jellé alakítani, előállítani és így tovább.
Jól tetten érhetők a történetben foglalt igazak mindenféle stílusú koncerteken. Ld. nézőszám, és adott stílust képviselő előadók mennyisége.
Természetesen az egyszerűségtől egy dal, egy stílus vagy maga a befogadó nem mesüge, vagy rossz. Sőt! Zseniális legegyszerűbben fogalmazó előadókat, dalokat, producereket lehetne sorolni naphosszat. Említhetnék más területekről is alkotókat, előállítókat. Csakúgy, mint a többi szeletből.
Csattanó és állásfoglalás sincs. Egyik szelet mellett sem törnék dárdát. Ez most csak a könnyen fogyaszthatóság levesének receptje.