SOUND

    A nagymamámnak köszönhetően kezdtem el zenével foglalkozni, és hála a templomi kórus lánytagjainak is, akik fenn tudták tartani az érdeklődésem a kezdeti nehéz időkben. A szüleim mindenben támogattak. Amíg a velem egyidősek nyári munkára jártak én otthon gyakorolhattam vagy foglalkozhattam amivel csak akartam. Általában ez a zene volt.
    Kaptam nagymamámtól egy román gyártmányú akusztikus gitárt, majd a szüleimtől életem legnagyobb karácsonyi ajándékát egy Regent kombót és egy nem létező márkájú elektromos gitárt. Aztán változtak az elvárások. Én is egyre komolyabban gondoltam. Jártam a kisvárosom zeneiskolájába és Szekeres Tamáshoz is beiratkoztam. Kellett egy komolyabb hangszer. Édesapám jóvoltából meg is kaptam álmaim hathúrosát. A Westendben akkor még működött az Eldorádó. Nekem fogalmam sem volt a többi hangszerboltról, sem a márkákról, és arról sem, hogy milyen általános kritériumoknak felel meg egy jó hangszer. Tizenöt voltam, és egyébként is későn érő.
    Egy gyönyörűséges zöldes-kékes lakkal lekent, habos fedlapos, superstrat forma, Floyd-Rose-os Samick gitárt választottam arany színű szerelékekkel. Gyönyörű volt, és vagy százezer forint. Ahhoz képest nagyon drága, hogy még az akkor nagyon életlen fülemmel is hamar észrevettem a hangtani gyengeségeit, valamint a hardveres résznél is tapasztaltam rengeteg problémát. Volt olyan koncert, ahol a kezdő akkordnál a legmélyebb három, egyébként vadonatúj húr úgy szakadt el egyszerre, mintha több éve használnám.
    Az egész sztori érdekessége csak annyi, hogy hangszervásárlás előtt és után is kérdeztem Szekerest, mit gondol erről gitárról. Ő nagyon egyszerűen csak gratulált a választásomhoz. Pedig valószínűleg tudta, mibe csapok bele.
    Ez a történet azért maradt meg bennem, mert amikor időnként eszembe ötlik Tamás válasza egyszer feldúlt leszek tőle, mert nem figyelmeztetett, egyszer meg belátom az igazát.
    Valójában ő semmi rosszat nem tett, csak támogatott mindenben. Hagyta, hogy az utamon haladjak, nem beszélt rá semmire (pedig a Gibsonnal volt épp akkor endózeri szerződése). Szerény embernek ismertem meg, még azt is el tudom képzelni, nem érezte magát felhatalmazva arra, hogy elmondja a véleményét, és azzal bármilyen módon befolyásoljon.
    Mostanában már úgy gondolom, igaza volt. Hiszen mindenkinek meg kell keresnie és találnia a saját hangját, szandját. Ez rengeteg tanulópénzzel, energiával, csalódással, örömmel jár. De megéri.
    Általában hiányzik ez a mentalitás itthon, Magyarországon. Ha elmész például stúdióba a hangmérnök gyakran a Gibsont keresi a Fenderedben, a Marshallt a Voxodban s.í.t., csak azért mert neki az a gitárhang a gitárhang.
    A hangszerboltok nagy részéről beszélni nem is érdemes. Kockás hangszert akarsz venni, de elmondják, hogy az nagyon rossz. Viszont a csíkos! Na az. És pont van is raktáron náluk. A csíkos talán jobb is lenne neked, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a felfedező utad aktuális szakaszán éppen a kockás a tökéletes. Aztán persze lehet, hogy az egy korábban tárgyalt Samick.